Apu
Akiknek elváltak a szülei talán hasonló érzésekkel küszködnek, hasonlók a gondolataik, a keserűségük. Ez most az én történetem. Ha neked sincs Apukád, lehet, hogy magadra ismersz, és egy könnycseppet letörölsz az arcodról. Apu jó ideje nincs.

Úgy emlékszem, hogy 5 éves korom óta nincs jelen az életemben. Ki merem jelenteni, hogy talán nem is volt nekem sose Apukám. Na jó ez butaság, de mit is mondhatnék, ha kitöröltem az első öt évemet a memóriámból. Nem maradt benne egy fikarcnyi emlékfoszlány sem azokból az évekből. Egy fényképet sem őrzök, ahol boldogan ülök az ölében. Egy kedves kis történet sincs, ahogy kézen fog és visz valahová, és együtt nevetünk. Egy emléktárgy sem maradt utána. Semmi.

Kisgyerekként kitaláltam magamnak egy képzeletbeli Apukát a tv-ből. Azt képzeltem, hogy biztosan így nézhet ki. Ez jó érzéssel töltött el és megnyugtatott, igaz, hogy nem lehetett megfogni a kezét, de láthattam Őt a tv-ben.

Lassan a negyedik x felé közeledve, összesen háromszor volt szerencsém hozzá, és évek teltek el úgy, hogy sosem láttam az Apámat. Egy mondatot sem váltottunk, és sosem voltunk kettesben. Természetesen született neki még rajtam kívül három lánya, akiket felnevelt, gondoskodott róluk és együtt töltötték a hétköznapokat.

A legrosszabb élményem akkor volt, amikor az apai nagyanyámnál töltöttem pár napot és Apu megjelent az új családjával. Felhőtlenül játszott a lányaival az udvaron, miközben én a házban néztem őket az ablakból egymagam. Talán nem tudta, hogy én odabent vagyok. A következő találkozásunk otthon történt, utólag megtudva, Anyu meghívására jött el, talán a szülinapomra, már nem emlékszem. Nem beszéltünk, csak kilestem a szobámból, hogy ki jött. Anyu este odaadott egy nagy macit „Apád hozta”. Utoljára pedig a kórházban jött „hozzám”, megint csak Anyám meghívására, mégiscsak nézze már meg az unokáját. Eljött ugyan, de egy mondatra sem emlékszem tőle és gyorsan sietett haza a lányához, aki akkor még kicsi volt. Nem nagy ügy, eddig sem ismertem az Apámat, biztos nem a szülőszobában fogom megismerni. 

Anyu próbált nekem felhőtlen gyerekkort biztosítani, hálás vagyok érte. Mindent megadott, ami erejéből kitelt, el is kényeztette egy szem lányát. Akkoriban nem is éreztem semmit, ami hiányzott volna az életemből. Volt nevelőapám, akivel jó viszonyunk volt, de nem mint apa, hanem, mint játszótárs. Jó volt vele, jó fej volt, de elfogadni őt apámnak sosem tudtam. Nem is hívtam apunak, hogy is tudtam volna, ha egyszer nem az Apám. Aztán pár év múlva Ő is elhagyott minket, a második is. 11 éves voltam.

Kislányként, közösségben is magamban szerettem lenni, ezt leginkább az egykeségemnek tulajdonítottam. Kiközösített és kitaszított voltam, vagy úgy gondoltam, hogy az vagyok, így leginkább egyedül éreztem jól magam. Csak egyetlen barátnőm volt, senkit sem engedtem közel. Soha senki nem vett észre, senki nem törődött velem.

A párkapcsolataimban a végtelenségig odaadó voltam, azt hittem, csak úgy tarthatok meg valakit, ha teljesen alárendelem magam és birka módon bólogatok mindenre. Egy jó feleség csöndben van, nincs önálló véleménye és mindig a férjének van igaza. Soha nem mondtam meg mit akarok, mik a kívánságaim, úgy gondoltam, és úgy gondolom, hogy nem érdemlek meg semmit. Nem tettem érte semmit, amiért jár a jutalom. Egy-egy vita hevében inkább nem szólalok meg, - nem érek én annyit, hogy szeressenek -, a hallgatásom egyfajta bocsánat, hogy létezem.

Mindenben tévedtem! De már késő. Én is elváltam. Csak remélni tudom, hogy én nem okozok traumát a gyerekeimnek. Ők mindig találkoznak az apjukkal, ennyit tudtam kihozni belőle. Általánosságban elégedetlen vagyok, semmi sem jó nekem, mindenben és mindenkiben kételkedem, óvatos vagyok, legalább nem ér meglepetés.

Felnőtt fejjel értettem meg bizonyos dolgokat, és most hiányzik a legjobban az Apám. Vannak ugyan kérdéseim, amikre már sose kapok választ, annyira rég történtek, lehet, hogy már nem is olyan fontosak. Pedig úgy szeretnék emlékezni! Mi történhetett akkor? Nem lehettem annyira rossz, hogy elhagyjon az Apám!

Ezek a dolgok annyira belém égtek, nem hiszem, hogy tudok rajta változtatni, így kell engem elfogadni. Valószínűleg türelemmel, megértéssel, szeretettel. Ez lettem, ez vagyok én.

Apunak megmarad a képzeletbeli Apu, abban legalább nem lehet csalódni. Már nem hiszem, hogy a kapcsolatunkon lehet javítani, talán nem is akarok. Túl nagy bennem a sértettség.




Hogy tetszett? 0.0/0

Pin It



Talán ez még érdekelhet:
Kategória: Filléres emlékeim | Dátum: 2013 » Október » 10Megtekintések száma: 604 | Hozzászólások: 0 | Címkék: Apu

Mit gondolsz erről?
avatar
Mentés