Ez mindent megváltoztat!
"Ha elég sokan döntünk úgy, hogy a globális felmelegedés akkora válság, aminek kezeléséhez egy Marshall-terv szintű válasz szükséges, akkor valóban akkora válsággá válik." (Naomi Klein)
 

    A fordítás eredetije: This changes everything (Naomi Klein, The Guardian)

 

***1. rész*** 

A hangosbemondó megkért minden kedves utast, hogy legyen szíves magához venni a kézipoggyászát és leszállni a 3935-ös számú, Washingtonból Charlestonba tartó gépről. Az utasok lesétáltak a lépcsőn és összegyűltek a forró kifutópályán. Itt állva valami igen szokatlant láttak: a US Airways gépének kerekei belesüllyedtek a fekete útburkolatba, mintha az csak friss aszfalt lenne. A kerekek annyira beragadtak, hogy a vontatókocsi kudarcot vallott a gép kihúzásával. A légitársaság azt remélte, ha megszabadul a rajta ülő harmincöt utas súlyától, elég könnyű lesz már a repülő ahhoz, hogy sikerüljön kihúzni. Nem sikerült. Valaki posztolt egy képet is a következő a fölirattal: „Miért törölték a járatomat? Mert Washingtonban olyan piszok meleg van, hogy a gépünk tíz centi mélyen beleragadt az aszfaltba!”

Végül aztán egy nagyobb, erősebb vontatót hoztak, ami képes volt kiszabadítani a repülőt. A gép – három óra késéssel ugyan, de – felszállhatott. A légitársaság szóvivője az esetet az „igen szokatlan hőmérsékleti viszonyokkal” magyarázta.

A 2012-es év nyarán valóban szokatlanul meleg volt. (Ahogy az előző, illetve a következő évben is.) És nem nagy rejtély, hogy miért: egyszerűen azért, mert gondatlanul tékozolva égetjük a fosszilis üzemanyagokat. Többek között a US Airways légitársaságnak sem jut eszébe csökkenteni a fosszilis üzemanyagok használatát még akkor sem, ha olyan kellemetlenségekkel szembesül, mint hogy a felszállópálya megolvad. Ironikus, hogy már itt tartunk. A fosszilis energiahordozók elégetése oly mértékben átalakította az éghajlatot, hogy már-már annak a lehetősége is veszélybe kerül, hogy egyáltalán még többet égethessünk el belőle. Ez az irónia azonban nem akadályozta meg a 3935-ös járat utasait sem abban, hogy újra beszálljanak, és folytassák az útjukat. Mi több, az éghajlatváltozást semelyik főbb híradás nem említette, amikor beszámoltak az esetről.

Nem szerepem elítélni ezeket az utasokat. Mi mindannyian, akik magas szintű fogyasztói életformát folytatunk, akárhol is élünk, bizonyos értelemben a 3935-ös járat utasai vagyunk. Szembe kerültünk egy válsággal, mely a fajunk fennmaradását fenyegeti, de azért mégis folytatjuk ugyanazokat a tevékenységeket, melyek a válsághoz vezettek. Épp csak még nagyobb lelkesedéssel. Hasonlóan a légitársasághoz, ami még erősebb vontatót hozatott, hogy a repülőt kihúzza, a globális gazdaság emeli a tétet, és a hagyományos fosszilis energiaforrások helyett immár még környezetszennyezőbb és még veszélyesebb változatokat használ: bitument az albertai kátránylelőhelyekből, mélyvízi fúrásokkal kitermelt olajat, hidraulikus repesztésekből származó palagázt, robbantással feltárt hegyek mélyéből bányászott szenet és így tovább.

Eközben a természeti csapások egymás után mutatják be, hogyan válik az éghajlatunk egyre barátságtalanabbá. Ironikus módon az éghajlat még azon iparágak számára is egyre kedvezőtlenebb, melyek a leginkább felelősek a változásért. Ott volt például a 2013-as rekordméretű áradás a kanadai Calgaryben, melynek következtében az albertai kátránybányákhoz tartozó irodákban elment az áram, ezért haza kellett küldeniük a dolgozókat; mindeközben azonban egy vonat, mely gyúlékony petróleumkészítményeket szállított, egy széteső vasúti híd szélén billegett. Egy másik példa a Mississippi folyót sújtó kiszáradás 2012-ben, amikor a vízszint olyan alacsony volt, hogy az olajat és szenet szállító uszályok napokig nem tudtak megmozdulni, és a Mérnöki Hadtestnek kellett csatornát ásnia nekik (ennek során pedig olyan pénzforrásokhoz kellett nyúlni, melyeket az egy évvel korábban bekövetkezett rekordméretű áradás okozta károk enyhítésére gyűjtöttek össze). Továbbá gondoljunk csak azokra az esetekre, amikor a szénerőműveket időlegesen le kellett állítani, mivel a folyók, melyeket a hűtésükre használunk, túl forrók, illetőleg túl szárazak voltak (gyakran mindkettő egyszerre).

Ez a fajta kognitív disszonancia immár mindannyiunk életének részévé vált. Egy régóta szorgosan tagadott válság csap arcul minket, de mi mégsem teszünk mást, mint folytatjuk annak a nyersanyagnak a beszerzését és használatát, mely magát a válságot okozta.

Én magam olyan hosszú ideig tagadtam az éghajlatváltozást, hogy alig merem beismerni. Persze azért tudtam, hogy folyamatban van, ellentétben Donald Trump-pel, az iparmágnással (és elnökjelölttel, a ford.). Ő és az amerikai Tea Párt támogatói ugyanis azt állítják, hogy az egész felmelegedés csak kitaláció, hiszen még mindig van tél. Ami engem illet, sokáig én magam is bizonytalan voltam a tényeket illetően, és épp csak érintettem a legtöbb erről szóló híradást (különösen a nagyon ijesztőket). Azt mondogattam, hogy az éghajlatváltozást alátámasztó tudományos kutatások túl bonyolultak, és hogy a környezettudósok egyébként is dolgoznak az ügyön. Továbbá úgy tettem, mintha semmi baj nem volna a fényes kártyával a tárcámban, mely arról tanúskodik, hogy „gyakori utas” vagyok a repülőkön.

Sokan vagyunk így az éghajlatváltozás-tagadással. Odanézünk egy pillanatra, aztán gyorsan el is kapjuk a szemünket. Vagy odanézünk, de aztán elütjük az egészet egy viccel („ez is csak a közeledő Apokalipszis egyik jele!”). De a viccelődés is csak egy módszer arra, hogy ne kelljen szembesülni vele. Vagy odanézünk, de bebeszélünk magunknak néhány szép mesét arról, hogy az emberiség milyen zseniális, és majd csak feltalálunk egy technológiai csodát, mely visszaszívja a szén-dioxidot a légkörből vagy mágikus módon semlegesíti a Nap sugárzásának hőjét. Ez a reménykedés, ahogy arra rá kellett jönnöm, miközben az új könyvemhez (This Changes Everything, a ford.) gyűjtöttem anyagot, egy újabb módszer arra, hogy ne kelljen szembesülni a tényekkel.

Egy másik gyakori módszer, hogy odanézünk, de közben racionálisak igyekszünk maradni („jobb szépen gyűjtögetni a pénzt, elvégre sokkal hatékonyabb, ha a gazdasági növekedésre összpontosítunk és nem az éghajlatváltozásra, mivel a vagyon a legjobb védelem az időjárás viszontagságai ellen”) – mintha néhány dollárral több segítene rajtunk, ha majd az egész város víz alá kerül. Vagy odanézünk, de azt mondjuk magunknak, mi túl elfoglaltak vagyunk, hogy egy ilyen távoli és elvont dologgal törődjünk – jóllehet, láttuk a vizet felgyűlni a New York-i metróban a Sandy hurrikán miatt, és láttuk a tetőkön kuporgó embereket is New Orleansben a Katrina hurrikán után, és jól tudjuk, hogy senki nincs biztonságban, legkevésbé a kiszolgáltatott közösségek tagjai. És bár tökéletesen érthető ez a hozzáállás, ez is csak egy módja annak, hogy ne nézzünk oda.

Vagy odanézünk, de azt mondjuk magunknak, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy önmagunkra figyelünk. Meditálunk és kistermelői piacon vásárolunk, valamint felhagyunk az autóvezetéssel – de meg sem próbáljuk megváltoztatni a rendszert, mely a válságot elkerülhetetlenné teszi, mivel ez túl sok „negatív energiával” járna, és amúgy sem működne. És elsőre talán úgy is tűnik, hogy odanézünk, mert ezek az életmódváltások valóban részei a megoldásnak, de sajnos az egyik szemünk így is mindvégig csukva van.

Vagy talán odanézünk – valóban odanézünk –, de aztán mégis, szinte elkerülhetetlenül, elfelejtkezünk róla. Ökológiai amnézia. Az éghajlatváltozás már csak ilyen: nehéz sokáig fejben tartani, teljesen érthető okokból. Attól félünk, hogy ha beengedjük a tudatunkba a válság teljes valóságát, akkor minden megváltozik. És ebben az egyben valóban nem tévedünk. 

Tudniillik, ha folytatjuk a jelenlegi gyakorlatot, és engedjük, hogy a szén-dioxid-kibocsátásunk évről évre növekedjen, az éghajlatváltozás mindent megváltoztat a világon. A legnagyobb városok valószínűleg víz alá kerülnek, ősi kultúrákat nyel majd el a tenger, és nagy az esélye, hogy a gyerekeink és unokáink életük jelentős részét azzal töltik majd, hogy pokoli viharok elől meneküljenek és extrém aszályokat vészeljenek át. Nekünk pedig semmit nem kell tennünk, hogy ez a jövő bekövetkezzen. Elég annyi, hogy tétlenek maradunk, és mindent hagyunk a megszokott mederben folyni. Elég, ha csupán azt folytatjuk, amit eddig is csináltunk, legyen az egy technológiai csodára várás vagy kertészkedés vagy önmagunk becsapása azzal, hogy túl elfoglaltak vagyunk ezzel törődni.

Minden, amit ezért a jövőért tennünk kell, hogy NEM reagálunk úgy, mintha ez egy teljes mértékben kifejlett vészhelyzet lenne. Nem kell mást tennünk, mint tovább tagadni, mennyire meg vagyunk rémülve valójában. És aztán lépésről lépésre elérkezünk majd arra a pontra, melytől legjobban félünk, és amitől mindeddig elfordítottuk a fejünket. Semmi plusz energiát nem kell ehhez befektetni.

Persze van módszer arra, hogy megakadályozzuk ezt a fenyegető jövőt, vagy hogy legalább kevésbé szörnyűvé tegyük. De a csapda az, hogy ehhez mindent meg kell változtatnunk. Nekünk, a fogyasztói társadalom tagjainak meg kell változtatnunk az életformánkat és a gazdaságunk működését. Sőt mi több: át kell értelmeznünk a felfogásunkat az emberiség földi szerepéről. A jó hír az, hogy ezek a változások határozottan nem katasztrofálisak. Sok közülük egyenesen lelkesítő. De erre én magam is csak nemrég jöttem rá.

***2. rész***

Miközben a pénzügyi válság javában tombolt, 2009-ben a kormányok a világ összes táján nagy horderejű intézkedéseket hoztak a helyzet kezelésére. Ezek az intézkedések megmutatták nekünk, mi minden lehetséges, ha a vezetőink történetesen úgy döntenek, hogy válság van.

Végignéztük, ahogy dollármilliárdok vándorolnak a bankok kisegítésére. Hiszen – bizonygatták nekünk a szakértők – ha hagyjuk bedőlni a bankokat, a gazdaság többi része is összeomlik. Mindannyiunk közös érdeke volt a túlélés, és ezért pénzt kellett teremteni a föld alól is. A folyamat során néhány nagyszabású, a gazdasági rendszerünk vérkeringésének szerves részét képező fikció is felszínre került („Több pénz kell? Nyomtassunk!”). Néhány évvel korábban, a szeptember 11-ei terrortámadások után a kormányok hasonlóan álltak hozzá a költségvetéshez. Sok nyugati országban ugyanis a pénzösszegek előteremtése soha nem okozott gondot, ha arról volt szó, hogy a lakosságot biztonsági okokból meg kell figyelni vagy hadat kell viselni külföldön.

Az éghajlatváltozás azonban sosem kapott válságkezelést a vezetőinktől. Pedig ez a válság magában hordozza a földi élet elpusztításának kockázatát, melyhez képest néhány bedőlt bank vagy összeomlott épület elhanyagolható jelentőségű. A tudósok régóta mondják nekünk, mennyivel kell visszavennünk az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását, hogy a katasztrófa bekövetkezésének esélyét nagyban csökkentsük. A döntéshozók azonban ezt a figyelmeztetést egyfajta udvarias javaslatként értelmezték, melynek végrehajtását az idők végezetéig lehet halogatni. Az, hogy mit tekintünk válságnak, nyilvánvalóan legalább annyira múlik a hatalmi döntéseken és politikai preferenciákon, mint a kérlelhetetlen tényeken. Azonban nem kell némán szemlélnünk mindezt: nem csak a politikusok jelenthetik ki, hogy válság van. Egyszerű emberek tömegmozgalmai is kijelenthetik ugyanezt.

A rabszolgaság egészen addig nem jelentett válságot a brit és amerikai elit számára, míg az abolicionisták fel nem léptek ellene tömegesen. A faji alapon történő megkülönböztetés nem minősült krízishelyzetnek az Egyesült Államokban egészen addig, amíg a polgárjogi mozgalmak át nem értelmezték az erről szóló közbeszédet. A nemi alapú diszkrimináció sem minősült válsághelyzetnek, amíg a feminizmus mozgalma fel nem hívta rá a figyelmet. Az apartheidot sem tartották válságnak, amíg az apartheid-ellenes mozgalom fellépésével nyilvánvalóvá nem vált, hogy az. 

Hasonlóképpen tehát ha elegen észrevesszük a tényeket és úgy döntünk, hogy az éghajlatváltozás igenis egy válság, a politikai vezetésnek reagálnia kell erre. Ha mi úgy döntünk, hogy az éghajlat válsága megér egy olyan átfogó válságintézkedést, melyet egyesek a Föld Marshall-terveként emlegetnek, akkor a politikai hatalomnak elő kell teremtenie erre az anyagi forrásokat. Még akár a szabadkereskedelmi egyezmények megváltoztatása is szóba kerülhet – ezek eddig is igen hajlékonynak bizonyultak, ha a befolyásosak érdekei forogtak kockán. (Néha egyébként felcsillan a remény, hogy az éghajlatváltozást a politika is képes válságként kezelni. 2014-ben, amikor az Egyesült Királyságot történelmi méretű áradások sújtották, a nyilvánosság felháborodott, hogy a kormány nem nyújtott elég segítséget az embereknek. A megszorításairól híres miniszterelnök, David Cameron ekkor kijelentette: „A pénz nem akadály ebben a mentési akcióban. Akármennyit is kell rá költenünk, ráköltjük”.)

Így kezdtem hát én is megérteni, hogyan válhatna az éghajlatváltozás az emberiséget motiváló, inspiráló erővé. Ha valódi, az egész bolygóra kiterjedő válságként kezelnénk, olyan erővé válhatna, mely nemcsak az egyre extrémebb időjárási viszonyok túlélésében segít, hanem egy, a jelenleginél igazságosabb és biztonságosabb társadalmi berendezkedés megvalósítását is lehetővé teszi. Azok az erőforrások és módszerek ugyanis, melyek ahhoz kellenek, hogy a lehető leggyorsabban felhagyjunk a fosszilis energiahordozókkal és felkészüljünk az egyre nehezebben elviselhető időjárási viszonyokra, az emberiség jelentős részét képesek lennének kiemelni a mélyszegénységből. Ez úgy történne meg, hogy a szóban forgó válságintézkedések biztosítanának olyan alapszükségleteket, mint a tiszta ivóvíz és az áram, melyek jelenleg égetően hiányoznak a világ sok pontján. Mi több, ezek a megoldások egy olyan modellen alapulnak, amely sokkal demokratikusabb és kevésbé központosított, mint a múltbeli és jelenlegi társadalmi modellek. Ez a jövőkép túlmutat az éghajlatváltozás egyszerű túlélésén vagy elviselésén, túlmutat azon, hogy „mérsékeljük” és „alkalmazkodjunk hozzá” (az ENSZ zord nyelvezetét használva). Ez a jövőkép, melyben arra használjuk a válságot, hogy általa motiválva más, fontos akadályokat is átugorjunk, őszintén szólva sokkal vonzóbb, mint a jelenlegi kilátástalan jövőképünk.

Onnantól kezdve, hogy a helyzetet megoldhatatlan problémahalmaz helyett új lehetőségek tárházának kezdtem látni, felfedeztem, hogy nem félek többé beleásni magam a globális felmelegedés veszélyeiről szóló tudományos irodalomba. És mint sokan mások, én is elkezdtem meglátni a különböző lehetőségeket, hogy miben jelenthetne az éghajlatváltozás ösztönző erőt a pozitív változáshoz: hogyan lehet belőle a legjobb érv arra, hogy a helyi gazdaságok újraépítését ösztönözzük; hogy visszaköveteljük a demokráciánkat a nagyvállalatok mindent behálózó korrupciós befolyásától; hogy megakadályozzunk ártalmas új szabadkereskedelmi egyezményeket és újraírjuk a régieket; hogy erőforrásokat fektessünk olyan elhanyagolt, de a köz számára fontos területekbe, mint például a tömegközlekedés és a mindenki számára elérhető lakhatás; valamint hogy visszavegyük közkézbe az alapvető szolgáltatások, az energiahálózat és a vízhálózat tulajdonjogát. Ezek segítenének, hogy véget vessünk a jelenleg groteszk méreteket öltő egyenlőtlenségeknek mind országos, mint nemzetközi szinten.

A történelem tele van nagy győzelmekkel, melyet a társadalmi és gazdasági igazságosságért vívtak az emberek egy-egy nagy válság kellős közepén. Ezek közül a legfontosabbak egyrészt a New Deal rendelkezései voltak, melyet a piac 1929-es összeomlása után vezettek be, másrészt a második világháborút követően megszülető számtalan szociális program. Ezek létrejöttéhez nem kellett az a tekintélyelvű trükközés, melyről az előző könyvemben, a The Shock Doctrine-ben írtam a neoliberalizmus és a globalizáció kapcsán. Épp ellenkezőleg, ezekhez a változásokhoz nagy horderejű, tömeges mozgalmak felépítésére volt szükség, melyek képesek voltak fellépni az igazságtalan társadalmi rend ellen, és követelni, hogy jutányosabb szelet jusson mindenkinek a gazdaság tortájából. Csak hogy néhányat felsoroljunk az ezekben a kivételes történelmi pillanatokban megszerzett, és azóta is meglévő (mindazonáltal gyakran ostrom alá kerülő), mindenki életét jobbá tevő intézkedésekből: társadalombiztosítás az országok egy részében, nyugdíj, lakhatási támogatás, valamint a művészetek közpénzből való támogatása.

Meggyőződésem, hogy az éghajlatváltozás még egy ennél is nagyobb jelentőségű történelmi lehetőséget kínál. Annak a tervnek a részeként, mely a szén-dioxid-kibocsátásunkat lecsökkenti a tudósok által ajánlott szintre, lehetőségünk nyílik arra is, hogy keresztülvigyünk az életünket drámai módon javító intézkedéseket, csökkentsük a társadalmi rést a szegények és a gazdagok között, nagy számban teremtsünk új munkahelyeket, és – nem utolsó sorban – újraépítsük romjaiból a demokráciát.

De mielőtt mindezek a változások bekövetkezhetnek – mielőtt elhisszük, hogy az éghajlatváltozás megváltoztathat minket magunkat is – először őszintén szembe kell néznünk a valósággal.

***3. rész***

„Amióta élek, maguk csak tárgyalgatnak” – mondta a kanadai egyetemista, Anjali Appadurai a 2011-es klímaügyi ENSZ-konferencián a dél-afrikai Durbanban, mereven nézve a kormányok képviselőire. És még csak nem is túlzott.

A világ kormányai több, mint két évtizede beszélnek arról, hogy meg kellene állítani az éghajlatváltozást; abban az évben kezdtek el erről tárgyalni, amikor a 21 éves Anjali megszületett. Mégis, ahogy erre ő maga rámutatott ebben az emlékezetes beszédben, melyet az összes megjelent fiatal nevében tartott: „Mindez idő alatt önöknek nem sikerült betartani a vállalásaikat, elvétették a kitűzött célokat és megszegték az összes ígéretüket.” Igazság szerint a kormányközi testület, melyet azzal bíztak meg, hogy megelőzze a „veszélyes” mértékű éghajlatváltozást, nemcsak, hogy képtelen volt haladást elérni a huszonvalahány év alatt, amióta ezen dolgozik (és majdnem száz hivatalos tárgyalási találkozó alatt, amióta az első megállapodást megkötötték), de végignézte a helyzet gyakorlatilag folyamatos romlását. Kormányaink éveket pazaroltak el számokról halandzsázva és kezdési időpontokról civakodva, egyfolytában csak azt keresve, hogyan tudnának kibújni a feladat alól vagy kitolni a határidőt, mint az iskolások a témazárónál.

Immár tagadhatatlan a homályosítás és halogatás katasztrofális eredménye. 2013-ban a globális szén-dioxid-kibocsátás 61%-kal magasabb volt, mint 1990-ben, amikor az éghajlati egyezményekről komolyan kezdtek tárgyalni. Igen, az egyetlen dolog, ami gyorsabban növekszik, mint a szén-dioxid-kibocsátás, az a szavak mennyisége, melyek csökkenést ígérnek.

Eközben az éves ENSZ klímagyűlések, melyek a mai napig a legnagyobb reményt jelentik az éghajlatváltozással kapcsolatos politikai áttörésre, egyre kevésbé látszanak komoly tárgyalási fórumnak. Sokkal inkább tűnnek nagyon költséges (és mellesleg magas szén-dioxid-kibocsátással járó) csoportterápiás kezelésnek, ahol a világ legsebezhetőbb országainak képviselői végre szabad folyást engedhetnek a gyászuknak és elkeseredésüknek, míg a tragédiájukért leginkább felelős államok (nem túl magas rangú) küldöttei szégyenlősen bámulják a cipőjüket. Bár a 2015 decemberében Párizsban tartandó kritikus tárgyalások közeledtével a hangulat kissé fokozódik, a 2009-es nagyszabású koppenhágai ENSZ-klímagyűlés összeomlása óta többé-kevésbé ilyen légkör uralkodik a nemzetközi klímaügyi konferenciákon.

A koppenhágai gyűlés utolsó estéjét az éghajlatért kampányoló aktivisták egy csoportjával töltöttem, köztük az egyik legelismertebb brit aktivistával. Ez a fiatalember a gyűlés során mindvégig maga volt a bizakodás és higgadtság. Naponta több tucat újságíróval osztotta meg részletesen, mi történt aznap az egyes tárgyalási szakaszok alatt, és hogy a különböző kibocsátási célok mit is jelentenek gyakorlatban. Bár nagy kihívás volt, optimizmusa a gyűlés kilátásaival kapcsolatban soha nem lankadt. Amikor azonban vége lett mindennek és a szánalmas egyezséget megkötötték, a szemünk előtt esett szét. Egy fényesen kivilágított olasz étteremben ültünk, és ő megállíthatatlan zokogásban tört ki. „Komolyan azt hittem, hogy Obama érti” – ismételgette.

Azóta úgy gondolok erre az estére, mint amikor az éghajlatmozgalom nagykorúvá vált: ekkor értettük ugyanis meg, hogy senki nem siet a megmentésünkre. A brit pszichoanalitikus és klímaszakértő Sally Weintrobe ezt úgy fogalmazta meg, hogy a gyűlés „legfontosabb eredménye” az a sürgető és fájdalmas felismerés volt, hogy „a vezetőink nem törődnek velünk, és még olyan alapvető szinten sem érdekeljük őket, mint hogy túlélünk-e vagy sem”. Nem számít, hány alkalommal csalódtunk már a politikusainkban, ez a felismerés még mindig sokkot tudott okozni. Ugyanis tényleg arról van szó, hogy magunkra maradtunk, és hogy bármilyen hiteles reményforrásnak ebben a válságban most már alulról kell táplálkoznia.

Koppenhágában a legnagyobb légszennyezés-kibocsátó kormányok – köztük az Egyesült Államok és Kína – egy nem kötelező érvényű egyezményt írtak alá, melyben azt ígérik, hogy az átlaghőmérsékletet nem fogják engedni több, mint 2 Celsius-fokkal az ipari forradalom előtti szint fölé emelkedni. Ez a jól ismert cél, mely állítólag azt a „biztonságos” határt jelenti, amelyig a felmelegedés komolyabb veszélyek nélkül elengedhető, mindig is nagyrészt politikailag motivált választás volt. Felállításakor több szerepet kapott az az igény, hogy a fennálló gazdasági rendszer a lehető legkevesebb károsodást szenvedje, mint hogy a lehető legtöbb ember életét a Földön biztonságban tudjuk. Amikor a 2 fokos célt hivatalossá tették Koppenhágában, sok szenvedélyes ellenvélemény érkezett a résztvevőktől. Többen kijelentették, hogy ez a célkitűzés „halálos ítéletet” jelent több alacsonyan fekvő szigetországnak, valamint Szubszaharai Afrika nagy részének. Mi több, ez a célkitűzés mindannyiunkra nézve nagyon kockázatos: idáig az átlaghőmérséklet csak 0,8 fokkal emelkedett, és már most rengeteg intő jelet figyelhetünk meg, köztük a grönlandi jégtakaró soha nem látott mértékű olvadását, és az óceánoknak a vártnál sokkal gyorsabb mértékű elsavasodását. Ha engedjük, hogy az átlaghőmérséklet több, mint kétszer ennyivel tovább nőjön, ennek beláthatatlanul veszélyes következményei lesznek.

A Világbank egy 2012-es jelentésben nyilvánvalóan megfogalmazta, mekkora rizikót is rejt ez a célkitűzés. „Amikor a globális felmelegedés megközelíti és túllépi a 2 fokot, megvan az esélye, hogy az éghajlat aránytalanul kibillen az egyensúlyból. Például leválhat a nyugat-antarktiszi jégtakaró, ami a jelenleginél sokkal gyorsabb tengerszint-emelkedéssel járna. Vagy az Amazon vízhozama oly mértékben csökkenhet, mely drasztikusan befolyásolja az ökológiai rendszereket, a folyókat, a mezőgazdaságot, az energiatermelést és a haszonállattartást. Ezek a problémák hozzáadódnak majd a felmelegedés által okozott egyéb károkhoz a 21. század folyamán, és a hatásuk teljes kontinensekre ki fog terjedni.” Más szóval tehát ha engedjük, hogy az átlaghőmérséklet meghaladjon egy bizonyos szintet, utána megjósolhatatlan, hogy hol fog megállni a hőmérő.

De a nagyobb baj az volt – és emiatt okozott Koppenhága ekkora elkeseredést –, hogy mivel a kormányok egy nem kötelező érvényű célkitűzésben egyeztek meg, gyakorlatilag megtehetik, hogy figyelmen kívül hagyják ezt a kötelezettségvállalást. Ez persze meg is történt. A szén-dioxid-kibocsátás jelenleg olyan gyorsan növekszik, hogy hacsak nem történik valami alapvető változás a gazdaság szerkezetében, a 2 foknyi változás is szinte utópisztikusan alacsony álomnak tűnik.

Egyébként nem csak a környezettudósok kongatják a vészharangot. Erről szóló jelentésében a Világbank is arra figyelmeztetett, hogy „jelenleg egy 4 fokkal melegebb világ felé haladunk [a század végére], mely extrém hőhullámokkal, csökkenő élelemellátással, teljes ökológiai rendszerek és az élővilág sokszínűségének elvesztésével és a tenger vízszintjének életveszélyes emelkedésével fog járni”. A jelentés arra is figyelmeztet, hogy „egyáltalán nem biztos, hogy képesek leszünk alkalmazkodni egy 4 fokkal melegebb világhoz”. Kevin Anderson, az Egyesült Királyság egyik vezető éghajlatkutató intézetének, a Tyndall Klímaváltozáskutató Központnak az egykori igazgatója még ennél is nyersebb őszinteséggel fogalmaz: szerinte a 4 fokos felmelegedés „összeegyeztethetetlen bármiféle rendezett, egyenlőségpárti és civilizált társadalom létezésével a bolygón”.

Nem tudjuk pontosan, hogy nézne ki egy 4 fokkal melegebb világ, de még a legjobb forgatókönyv szerint is elkeserítő lenne a helyzet. A 4 foknyi melegedés az óceánok szintjét egy vagy akár két méterrel is megemelheti a 2100-as évekre (valamint biztosíthatja, hogy az emelkedés a rákövetkező századok során is folytatódik néhány további méterrel). Ezzel sok szigetországon élő nemzet, mint a Maldív-szigetek és Tuvalu, vízbe fulladnak. A víz elárasztja majd a part menti területeket Ecuadortól kezdve Brazílián és Hollandián át Kaliforniáig és Északkelet-Amerikáig, nem is beszélve Dél- és Délkelet-Ázsia jelentős részéről. A legnagyobb veszélyeztetett városok között szerepel Boston, New York, Los Angeles nagy része, Vancouver, London, Mumbai, Hong Kong és Shanghai.

Mindeközben teljesen természetes nyári jelenséggé válhatnak a brutális hőhullámok, melyek több tízezer embert ölnek meg egycsapásra világszerte, talán az Antarktiszt kivéve. A meleg hatására a gabonaállományok mindenhol drámai csökkenést szenvedhetnek (elképzelhető, hogy az indiai búza- és az amerikai kukoricatermelés több, mint 60%-ot zuhanjon), miközben a kereslet az élelmiszerre – és a húsra – a népességnövekedés következtében egyébként is magasra szárnyal. Ha ehhez hozzávesszük a pusztító hurrikánokat, a vad erdőtüzeket, a halászat összeomlását, az ivóvíz-utánpótlás széleskörű megszűnését, kihalásokat és világméretű járványokat, valóban nehéz elképzelni, hogy ilyen körülmények között egy békés, rendezett társadalom fenntartható lenne (feltéve persze, hogy egyáltalán létezne bármilyen társadalom).

Ne felejtsük el, hogy ez az optimista forgatókönyv, melyben a felmelegedés többé-kevésbé stabilizálódik 4 foknál, és nem következik be semmilyen megjósolhatatlan esemény, mely láncreakciót indítana el és tovább fokozná a növekedést. Egy ilyen láncreakció egyébként talán már el is kezdődött. 2014 májusában a NASA és a Kaliforniai Egyetem kutatói felfedezték, hogy egy Franciaország méretű gleccser olvad az Antarktiszon, és hogy a folyamat immár „megállíthatatlannak tűnik”. Ez valószínűleg maga után vonja majd az egész nyugat-antarktiszi jégtakaró leolvadását. A tanulmányt végző kutatócsoport vezetője, Eric Rignot szerint ez „három és öt méter közötti tengervízszint-emelkedéssel jár. Egy ilyen esemény sok millió ember lakhelyét érintheti az egész világon.” A jégtakaró leválása azonban eltarthat több évszázadon át, és még mindig van idő rá, hogy visszafogjuk a szén-dioxid-kibocsátást, lelassítsuk az olvadási folyamatot és megelőzzük a legrosszabbakat.

Van még azonban egy-két ennél is rémisztőbb tény. Még az élvonalbeli kutatók közül is sokan úgy gondolják, hogy a jelenlegi kibocsátási sebességgel a felmelegedés még a 4 fokot is meghaladja majd. 2011-ben az egyébként visszafogott hangvételű Nemzetközi Energia Ügynökség kiadott egy jelentést, melyben a jelenlegi kibocsátási sebesség alapján 6 foknyi felmelegedést vetítenek előre. Az Ügynökség vezető közgazdásza, Fatih Birol szavait idézve: „Mindenki, még az iskolás gyerekek is tudják, hogy ennek katasztrofális következményei lesznek ránk nézve.”

Ezeket a különböző előrejelzéseket felfoghatod úgy, mintha egy-egy vészcsengő lenne a házadban, amik most egyszerre megszólalnak. Aztán hirtelen az utcádban lévő összes vészcsengő is mind megszólal, egyik a másik után. Ezek a vészjelzések nem jelentenek mást, mint hogy az éghajlatváltozás immár az emberi faj fennmaradását veszélyezteti. Az egyetlen történelmi példa egy ilyen horderejű válságra a Hidegháború alatti fenyegetés volt, hogy egy nukleáris holokauszt a bolygó nagy részét lakhatatlanná teszi. Azonban egy világméretű atomtámadás azóta is csak puszta fenyegetés: ha a geopolitika kicsúszik a kezünkből, valóban van rá valamennyi esély. Az atomfizikusok nagy többsége azonban soha nem mondott olyasmit, hogy majdnem biztosan végveszélybe sodorjuk az egész emberi civilizációt, ha ugyanúgy folytatunk mindent, ahogy eddig, és éljük a megszokott életünket – a környezettudósok azonban éppen ezt magyarázzák nekünk évek óta.

Ahogy a világhírű gleccserszakértő és éghajlatkutató, Lonnie G Thompson (Ohio Állami Egyetem) 2010-ben elmagyarázta: „Az éghajlatkutatók, az összes többi tudományág kutatóihoz hasonlóan, közönyös és kimért csoport. Nem szeretjük a színpadiasságot, és nem hajlunk arra, hogy dagályos fenyegetéseket adjunk elő arról, hogy az ég a fejünkre fog zuhanni. A legtöbbünk jobb szeret a laboratóriumban tevékenykedni vagy adatot gyűjteni, mint interjúkat adni vagy parlamenti bizottságok előtt beszélni. Viszont akkor miért is van az, hogy az éghajlatkutatók folyamatosan felszólalnak a globális felmelegedés veszélyeivel kapcsolatban? A válasz az, hogy gyakorlatilag mindegyikünk meg van már győződve róla, hogy a globális felmelegedés egyértelmű és azonnali veszélyt jelent a civilizációra.”

Ez immár a napnál is világosabb. És mégis: ahelyett, hogy reagálnánk a vészjelzésekre, és megtennénk mindent, amit tudunk, hogy elkerüljük a tudósaink által előrevetített jövőképet, az emberiség nagy része tudatosan folytatja az utat ugyanebbe az irányba. Ráadásul, épp mint a 3935-ös repülőjárat utasai, egy még erősebb és még környezetszennyezőbb hajtómotor segítségével. Mi a fene baj van velünk?

(Részlet Naomi Klein: This Changes Everything: Capitalism vs the Climate című könyvéből.)

forrás




Hogy tetszett? 0.0/0

Pin It



Talán ez még érdekelhet:
Kategória: Zöld szemmel | Dátum: 2016 » Február » 3Megtekintések száma: 740 | Hozzászólások: 0 | Címkék: Ez mindent megváltoztat, környezetvédelem, Naomi Klein

Mit gondolsz erről?
avatar
Mentés