Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
    De elkisérjen egész a síromba.

    Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
    "Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

    Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
    Csak a szívébe láthassak be néha.

    Ha vad viharban átkozódva állunk:
    Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

    Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
    Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

    Ha ott fetrengek lenn az utcaporba:
    Borúljon rám és óvjon átkarolva.

    Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
    Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

    Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
    Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

    Amiben minden álmom semmivé lett,
    Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

    Kifestett arcát angyalarcnak látom:
    A lelkem lenne: életem, halálom.

    Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
    Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

    Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
    Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

    Meghalnánk, mondván:
    "Bűn és szenny az élet,
    Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."

- Ady Endre -